Habár életünk minden percét átitatja, mégis félünk az újrakezdéstől. Hiszen a megszokott, a bejáratott már ismert és biztonságos, az új viszont ismeretlent jelent, így pedig ijesztő. Van, aki annyira megijed, hogy nem is lép, más félelmekkel telve ugyan, de nekiindul, és van olyan, akit az élet kényszerít az újrakezdésre.
“Csak bátran!” című beszélgetős estünkön az újrakezdés volt a téma, vendégeink az újrakezdéshez igyekeztek inspirációt adni, mivel életükben – más-más módon – folyamatosan jelen van az újrakezdés.
Ignácz Csilla két hónappal az esküvője és két nappal a születésnapja után váratlanul elvesztette édesanyját, három évvel később pedig a férjét. Veszteségei után szó szerint belegyalogolt az új életébe, amikor nyáron teljesítette az El Camino egyik útvonalát.
Bovier György 2002-ben, 17 évesen egy autóbalesetben olyan súlyos gerincsérülést szenvedett, aminek következtében kerekesszékben éli az életét.
Kell-e bátorság az újrakezdéshez, egyáltalán bátorság-e újrakezdeni – ezzel a kérdéssel indítottuk a beszélgetésünket.
Csilla: “Sokan mondták, hogy bátor vagyok, amiért elmentem az El Caminóra, pedig amikor ott voltam, nem éreztem olyan nagy dolognak. De így visszagondolva, igen, kellett hozzá bátorság. Nyilván fizikálisan sem egyszerű, legjobban mégis attól féltem, hogy akkor majd elkezdem meghallani a gondolataimat. A férjem halála óta ugyanis végig zajban voltam, otthon is, az autóban is, séta közben is, mindent megtettem azért, hogy véletlenül se halljak meg semmit odabentről. Ehhez képest aztán úgy döntöttem, hogy elvonulok harminc valahány napra a semmi közepébe, legyalogolok több mint 800 kilométert, hogy lássuk, mit gondolok. Számomra ez volt a legfélelmetesebb, ehhez kellett nagy bátorság.”
Gyuri: “Nem bátorságnak nevezném, hanem döntésnek, és inkább ehhez kell bátorság. Az biztos, hogy mindenkiben sokkal több bátorság és kitartás van, mint amennyit hisz magáról. Saját magam is megtapasztaltam, többször is, hogy mikor azt gondolnád, hogy vége az egésznek és belepusztulsz, akkor nagyjából úgy a felénél járhatsz. Itt van egy fontos döntés, mert ha mész tovább, akkor megtapasztalhatod, hogy sokkal többre vagy képes, mint amennyit gondolnál magadról, ehhez a döntéshez kell bátorság.
Csilla (balra) az El Camino teljeítésével kezdte újra, Gyuri a legnehezebb pillanatokban sem adta fel
Én kétféleképp dönthettem. 17 éves voltam amikor a balesetem történt. Az egyik pillanatban még egy aktívan sportoló, kollégista, gimnazista srác voltam, a másik pillanatban ott feküdtem előbb egy szántóföldön, majd a kórházi ágyon, két hét alatt 22 kg-ot fogyva, fájdalmakkal, bepelenkázva, bekatéterezve. Tudtam, hogy mi történt, de nem fogtam fel. Azt gondoltam, hogy ez olyan, mint egy lábtörés, csak hosszabb ideig tart felgyógyulni belőle. Itt dönthettem volna úgy, hogy maradok a szüleimnél és belefásulok a történtekbe, ebben az esetben valószínűleg nem lennének barátaim, nem lenne munkám. De én úgy döntöttem, hogy megpróbálom a lehető legjobb életet élni így is, habár nem tudtam, hogy mi lehet esetemben a lehető legjobb. A döntés után jött az elhatározásom, hogy kisebb célokat tűztem ki magam elé, így jutottam előre. A rehabon azt mondták júliusban, hogy legalább egy évig bent leszek, ehhez képest már karácsonykor otthon voltam. Ehhez kellett az is, hogy eldöntöttem, ott akarok lenni a barátom október 5-i születésnapján. Az orvosom azt mondta, ha elérem azt, hogy egyedül ki tudok szállni a székből, akkor elenged. Rengeteget dolgoztam érte, nagyot küzdöttem, de megcsináltam, és ott voltam a barátaimmal a szülinapon. Az a hétvége egy újabb löketet adott a további célokhoz.”
Csilla: “Anyukám két hónappal az esküvőnk után halt meg váratlanul. Így kezdődött a házasságunk, hogy belecsöppentünk egy ilyen eszetlen nagy tragédiába, fogalmam se volt, hogy mit csináljak. Gyorsan pszichológust kerestem, de arra csak idén jöttem rá, hogy akkor nem tudtam feldolgozni anyukám halálát. A gyász kezdetével nagyjából egyszerre döntöttünk úgy a férjemmel, hogy családot alapítunk, de nem sikerült teherbe esnem sem természetes úton, sem mesterségesen. Ott is értek veszteségek, újabb összeomlás következett. Felmondtam az akkori munkahelyemen, gyógyszereket szedtem, majd két hónap szünet után újra elkezdtem dolgozni, a férjemmel pedig eldöntöttük, hogy az örökbefogadás mellett döntünk. 2020-ban megkaptuk az örökbefogadói alkalmassági határozatot, de nem tudtunk sokáig örülni, mert három héttel később kiderült, hogy a férjem rákos, ráadásul egy nagyon agresszív ráktípus támadta meg őt. Nem is adtak túl sok esélyt neki az orvosok, ettől függetlenül úgy álltunk hozzá, hogy meggyógyul. A kezelése közben előbb egy trombózist, majd tüdőembóliát és egy stroke-ot is kapott. Lebénult a jobb oldala, elvesztette a beszédkészségét. Kimondták az orvosok, hogy semmi esély a rehabilitációra. Hazavittem a férjemet, és úgy döntöttem, hogy ez az út, akkor én fogom a kezét. Három hetet volt otthon, ápoltam, és végig mellette voltam a haláláig. Most már tudok jó érzésekkel beszélni ezekről az emlékekről és róla, ami egy fejlődés, mert két hónappal még nem így volt. Ez a három tragédia: az anyukám elvesztése, a saját anyaságom elvesztése és a férjem elvesztése együtt késztetett újrakezdése, amiben az elsődleges célom az volt, hogy a férjem halálát ne úgy éljem meg, mint az anyámét. Próbáltam sokkal tudatosabban megélni ezt a gyászt, és mindenképpen szerettem volna azt, hogy valahogy megálljak egymagam a lábamon. Sokan vettek körül, a barátnőim mindennap ott voltak, segítettek, aztán én küldtem el őket, hogy hadd legyek kicsit magamban.”
Gyuri: “Ez érdekes, én is megtettem ezt a családommal, mert egy idő után én is vágytam arra, hogy csak egyedül legyek, hogy egyedül legyek a gondolataimmal, hogy végiggondoljam ezt az egészet. A támogató közeg viszont tényleg nagyon fontos. Nekünk a szüleimmel volt péládul egy ki nem mondott megállapodás, hogy annyit segítenek csak, amennyit nagyon muszáj, amit pedig meg tudok oldani egyedül, még ha szenvedéssel is, azt megoldom. Amit meg tudtam csinálni, azt meg akartam csinálni és ők ezt hagyták.”
Csilla: “Nekem magammal volt egy olyan megállapodásom, hogy megengedem magamnak, hogy azt csináljam, ami jólesik. A férjem halála utáni fontos döntés volt számomra, hogy felmondtam a munkahelyemen, mert éreztem, hogy meg kell élnem a fájdalmat. Teltek-múltak a hónapok úgy, hogy semmit nem csináltam. Volt benne rengeteg bűntudat, hogy hogy engedhetem ezt meg magamnak, de mindez kellett hozzá, hogy júniusban megvegyem a repülőjegyemet és elinduljak az El Caminóra. Az is fontos volt, hogy azzal együtt, hogy engedtem magamnak megélni a negatív érzéseket, szabtam is magamnak időt minderre, mert nem akartam, hogy átforduljon egy önsajnálatba, mártírságba. Érdekes, hogy amilyen divatos mostanában a komfortzóna szó használata, nekem is mondták, milyen jól tettem, hogy kimozdultam a komfortzónából, miközben ha megvizsgáljuk közelebbről, az életem akkor egyáltalán nem volt komfortos. A lakásban élni, ahol meghalt a férjem, az nem komfortos, a fővárosban élni, miközben mindig is vidéken szerettünk volna, az nem komfortos. Nekem a komfortzóna inkább megszokottat jelent, mint kényelmeset.
Gyuri: “Én tudatosan vállaltam egyre többet és többet. Egy ilyan baleset után nem olyan könnyű kimenni az utcára. Eleinte mindig rosszul éreztem magam, hogy mindenki néz, mindenki furcsállja, hogy ott vagyok, de szerettem volna megszokni, úgyhogy folyamatosan toltam ki a határaimat. Egyre forgalmasabb, egyre nagyobb helyekre jártam el, egyre több ember közé, és ez kellett ahhoz, hogy végül ne vegyem észre, hogy bámulnak. Vagy például az állítógép. Azt mondták, hogy maximum öt percet tudok majd állni benne, én meg csak azért is el akartam menni a határig. Elsőre – habár nagyon küzdelmes volt – húsz percet álltam benne, onnan feltornáztam 40 percre, most már annyit állok benne amennyit akarok. Ez a tanulási folyamat nem mindig kényelmes, mert szó szerint lehet fájdalmas, de ahogy haladunk egyre nagyobb körbe, úgy egyre több minden kerül be ebbe a komfortzónába, amit én inkább biztonsági zónának hívok.
Lehet-e vajon összehasonlítani tragédiákat? Kinek nehezebb, aki egész életét kerekesszékben tölti, vagy annak, aki hozzátartozóit vesztette el.
Csilla: “Azt vettem észre, hogy senki nem akarja velem megosztani a problémáját, mert azt gondolják, hogy az övék elenyésző az enyémhez képest. De hát mindenkinek a saját problémája a probléma, a másiknak nem lesz könnyebb az én tragédiáim miatt. Ugyanakkor a saját nehézségeimet segít átértékelni mindaz, amit átéltem.”
Gyuri: “Összehasonlítani semmiképp. Volt például olyan ismerősöm, aki nem is gondolt bele, mikor arról panaszkodott, hogy milyen nehéz volt két órát mozdulatlanul ülnie a manikűrösnél. Minden viszonyítás kérdése, szerintem az a kulcs, hogy hogyan állsz hozzá az adott problémához, hogy hogyan veszed az adott akadályt, ehhez tudatosnak kell lenni.”
Írásunk rövidített kivonata egy kétórás beszélgetésnek.